1. fejezet ~ Műtét (és David)

Sziasztok!
Itt van az első fejezet, ahol már műtik Avrilt. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a díjat! :')
Pár dolog: Már van 3 olvasóm, köszönöm szépen! :) Már 203-an jártatok itt, köszönöm! :*
Ennyi lenne, kellemes olvasást!
Puszi: Vivi
Ui.: A szemszög változásokat mostantól képekkel jelzem! :)

Mikor beértünk a kórházba, egy fiút szállítottak hordágyon, rohanva. Rápillantottam. Barna haja össze-vissza állt, arca meggyötört, ajkai kékek. Remélem nem lesz semmi baja. Helyes srácnak tűnik. Anyával bementünk a sürgősségi osztályra, ahol a hirtelen fellépő fájdalmat és az efféle eseteket látják el. A recepciós pult mögött egy harminc év körüli, szeplős nő állt. Odamentünk.
- Jó napot! Miben segíthetek? - Kérdezte udvariasan, és kedvesen elmosolyodott.
- Testnevelés órán megcsúsztam és ráestem a lábamra. Azóta szúr, és be is dagadt. - Mondtam, még mielőtt anya elkezd segítségért sipákolni, hogy a lányának azonnali ellátásra van szüksége.
- Rendben, szólók a traumatológiára. Addig ezt töltsék ki. - Tolt elénk egy lapot, amire az adataimat kellett felírni. Fogtam egy tollat, végigolvastam a papírt, és kitöltöttem. Mire a nő visszajött, már kész lettem mindennel. A kezébe adtam a papírt, ő pedig egy karszalagot rakott a kezemre, és azt mondta várjunk. Én visszabicegtem anyához és leültem mellé.
- Az meg mi? - Kérdezte meglepetten.
- Karszalag. Most kaptam. - Ráztam meg a kezem, mire libegni kezdett a kis papírcsík.
- De karszalagot annak adnak aki bent alszik! - Na ne, már csak az hiányzik hogy parázni kezdj!
- Nyugi anyu! Te mondtad hogy minden rendben lesz. És neked mindig igazad is van! - Néztem jelentőségteljesen a szemébe, ő pedig megölelt.
- Avril Ramona Benett-et kérjük fáradjon be Dr. Manson-hoz. - Remek, most már az egész kórház tudja a teljes nevem! Anyukámba karolva bicegtem az orvos felé.
- Anyu! Kitöröd a karomat is, lazulj el, oké? - Mondtam már kissé idegesen. Ez viszonylag értelmetlen mondat volt, mert még az sem biztos hogy eltört a lábam. És innentől az 'is' szócska értelmét veszti.
A születésemen kívül, sosem voltam kórházban. Max, csak akkor ha meg kellett látogatni valakit. De nem így! Átléptük az ajtóküszöbét. Egy harminc-negyven körüli manus volt bent, és a titkárnője, aki annyi lehetett mint én. A doki korához képest elég helyes volt.
- Foglalj helyett Avril! Mi történt? Mindent részletesen mesélj el, kérlek! - És udvarias is! Hm..
- Nos, testnevelés órán, táncolás közben megcsúsztam, és ráestem a lábamra. - Mosolyodtam el.
- Érzed hogy szúr? - Kérdezte, miközben levette a csizmám és a zoknim. Hát, a csizmával úgy tűnik megint bajlódnom kell.
- Csak akkor szúr amikor mozgatom, vagy ha ráállok. Egyébként nem. - Bólintott.
- Most megtapogatom, szólj ha fáj. - Most én bólintottam. Óvatosan végignyomkodta a lábam, majd mikor a bokámhoz ért, felszisszentem. Összenézett a titkárnővel.
- Pontosan nem lehet tudni, de nagy a valószínűsége annak, hogy a bokádból kitört egy darab. És ezt bizony műteni kell. Ahhoz hogy többet tudjunk, meg kell röntgenezni. - Nagyot nyeltem. Műteni?! Életemben nem műtöttek még! És miért pont én?! Miért nem Alice, vagy a klikkje egyik tagja? Miért én? Elszorult a torkom. A sírás fojtogatott. A szemeim megteltek könnyekkel. Csak egy kérdés lebegett előttem: Miért?
- És nem lehetne csak begipszezni? - Kérdezte anyu már a kezemet fogva. Az orvos nemet intett a fejével. Na abban a pillanatban úgy nekirontottam volna, hogy újra kellett volna éleszteni! Hah, még szerencséje is van! Itt van a kórházban!
- Sajnálom Mrs. Benett, a lányát ha minden igaz műteni kell. De ne aggódj! - fordult felém - Semmit sem fogsz érezni! Ráadásul azt is elintézem neked, hogy egy korodbeli fiatalemberrel legyél egy kórteremben. Őt egy autó ütötte el. Most műtik. - Jó, az egy dolog hogy elütötte egy kocsi, én a bokámat törtem ki!
- Most menjenek a röntgenváróba, itt van szembe. A röntgen eredmények alapján többet tudhatunk majd meg. - Ez most totál a padlóra küldött. Rosszabb mintha megcsaltak volna! Anyu beleértően bólintott, majd segített felállni és kimentünk. A csizmámat úgyse veszem vissza, ezért a kezembe vettem.
A röntgenváró hatalmas helyiség volt. Megvolt vagy tíz méter hosszú, öt-hat méter széles, és három-négy méter magas. Óvatosan bebicegtünk. Csak állóhely volt. Egy kedves öreg hölgy viszont átadta nekem a helyét, mondván ő már a leletekre vár. Így hát leültem.
- Apa tudja már? - Szipogtam. Nem fogok sírni! Erős vagyok! Bizonygattam magamban.
- Nem, de amint végeztünk felhívom. Minden rendben? - Kérdezte aggódva.
- Igen, hiszen hallottad! Nem fogok érezni semmit. - Mosolyodtam el. De inkább egy fancsali vigyorgásnak látszhatott. Ennyi volt a beszélgetésünk.
Eltelt vagy egy óra mire sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt sikerült egy kicsit megnyugodjak. Először be kellett menjek az "A" fülkébe, majd szólnak ha bemehetek. Ez a váróhoz képest nagyon kicsi volt. De ha még nem is hasonlítom a váróhoz, akkor is. Kis téglalaphoz hasonlítanám. A színek valahol a narancssárga és a barna között domináltak. Olyan majdnem mint a hányás. De végül is mit vártam? Fekete falat, rózsaszín csíkokkal? Ugyan!
- Jöhet a következő! - Hallottam meg, mire megfogtam a kilincset, és bementem. A gyomrom hirtelen kisebb lett akár egy borsószem. Szinte szédültem. Megmarkoltam a kilincset, nehogy összeessek. A terem hatalmas volt! A közepén egy fehér asztal, felette valami hatalmas lámpa szerűség. És ennyi. Egy hatalmas terem, gépezettel a közepén. Ezen kívül semmi más. És muszáj hozzátegyem, minden fehér volt. Aztán ahogy beljebb mentem, az egyik sarokban észrevettem egy asztalt műanyag kannákkal, és tőle jobbra egy fülkét, amiben orvosok voltak. Intettek, hát én is így tettem. Az egyik kijött. Hm, korombeli pasi. Jaj, nem igaz hogy ilyenkor is a pasikon jár az eszem! Róttam meg magam.
- Bloom doktor vagyok! Örvendek! - Kezet ráztunk, majd a derekamat átkarolva kísért el a gépezetig. Segített rá felülni, majd magyarázni kezdett.
- Ez egy csúcstechnológiájú röntgengép. Világszerte ezt használják. Ez itt az asztal, amire rá kell feküdnie, vagy ülnie. Amit itt lát felette, az készíti magát a röntgenképet. Mivel mozgatható, bármilyen irányból, bármilyen szögből lehet röntgenezni. Viszont a veszélye, hogy sugárfertőzést kaphat, ezért ezt az úgynevezett takarót tegye a hasára, a méhe közelébe. Így elkerüljük azt a szerencsétlenséget, hogy nem lehet majd kisbabája. - Magamra tettem a takarót, és ráfeküdtem az asztalra. A gépet a lábam fölé húzta, majd visszament a fülkébe. Furcsa hang, villanás, és jött is vissza. Óvatosan oldalra fordította a lábam, és ismét visszament. Ugyanezt megcsináltuk a 'nem fájós' lábammal, aztán mehettem is. Azért aranyosak hogy elmagyaráznak mindent. Legalább lesz mivel felvágnom a suliban!
- Meg kell várni a leleteket. Gondolom.. - Mosolyodtam el. Visszaültem a helyemre. Megint több óra várakozás! Remek!

Jól sejtettem, újabb egy órát kellett várni, mire végre hozták a leleteket. Bele sem néztünk, úgy mentünk vissza a dokihoz. Hozzá már hamarabb megérkeztek a leletek, szóval rögtön mondta mi is a helyzet.
- Jól gondoltuk, a bokádból kitört egy darab, amit csavarral fogunk rögzíteni. Ha ezt nem tesszük meg, és úgy forr össze a csont, akkor a lábad ferdén, rendellenesen nőhet. Ezt szeretnénk elkerülni. Bele egyeznek? - Nézett mélyen a szemünkbe.
- Részemről rendben. Ha a lányom egészségéről van szó, bármit! - Maradtam én.
- Ha anyu részéről rendben, az én részemről is! - Feleltem határozottan.
- Akkor kérlek írd alá ezt a papírt, hogy beleegyezel az operációba! - Sóhajtottam, és aláírtam.
- És mikor kerülne sor a műtétre? - Érdeklődtem.
- Akár még ma! - Dőlt az asztalának.
- Jól van legyen. - Más választásom úgy sem lehet.
- Akkor a kollégám elvisz a gipszelőbe, begipszeli a lábad, és négy órakor sort kerítünk rád! Andrew, vidd a gipszelőbe. - Erre egy rocker manus jött be, tolószéket tolva. Azt mondták üljek bele, én pedig készségesen beleültem. A csizmám és a zoknim az ölembe rakták. Kitolt, és végig mentünk egy hosszú folyosón.
A további utat nem figyeltem. Megint azon agyaltam: miért én? Mi lett volna ha nem csúszom el, vagy ha elcsúszom, akkor mi lett volna ha nem a lábamra esek? Ezekre választ sosem fogok már kapni. Soha. Biztos a Sors akarta így. Hogy miért, azt még nem tudom. De biztos hogy a mai naptól, gyökeresen megváltozik majd az életem!
- Megjöttünk kisasszony! - Nyitott ki a Rocker - most már így fogom hívni - egy hatalmas ajtót. A szoba - már ha lehet így hívni - tele volt kartondobozokkal, amikben gipsz volt. A falak sápadt zöldek voltak. A padlót fehér márványcsempe díszítette. A bejárati ajtóval szemben kézmosók voltak, azokon ott hevertek a gumikesztyűk. Előtte egy zöld huzattal ellátott gipszelőasztal állt. Arra segített felülni, majd megmosta a kezét.
- A nadrágját hajtsa fel térdig. - Na jó, miért magáz mindenki?! Persze megtettem amire kért. Egy hosszú zokni szerűséget tett a lábamra, majd fáslival körbetekerte. Ezután meleg vízbe tett egy csomag gipszet, hogy gyúrhatóvá váljon.
- Mit fognak velem csinálni? - Törtem meg a csendet a kérdésemmel.
- Nem tudom. Én csak egy gipszelő vagyok. - Vont vállat. Hát kösz Rocker! Eközben kivette a meleg vízből a gipszet, meggurgulázta, és elkezdte ráformálni a lábamra. A gipsz jó meleg volt. Jól esett így a februári hidegben. Ezután Rocker egy pamutanyagot tekert a gipszre. Megvárta míg teljesen kemény lesz, majd elindultunk kifelé.
- Most felviszem a kórterembe, ott átöltözik, és visszük is a műtőbe. - Bólintottam. Csak tudnám miért siettetik ennyire azt a műtétet..!

Negyed órával később

Anya elment hogy hozzon nekem normális cuccokat, én pedig átöltöztem. Olyan idióta ez a kórházi ruha! Nem is tudom milyen színű! Kék? Vagy esetleg zöld? Áh, franc foglalkozik ezzel csak én! Az orvosok itt hagytak egyedül, remek! Forever Alone... Hamarosan megműtenek, addig ki kéne pihenjem magam. Csak kéne. De most komolyan! Hogy várhatják el az embertől hogy pihenjen, miközben tudja hogy nem sokára műtik, és kibaszottul fél?! Mert én például iszonyatosan félek! Oké, nem annyira hogy összevizeljem magam, de engem sosem műtöttek. Mindig is féltem a műtétektől, most meg tessék! Kár ezen rágódni, igaz? Ami megtörtént már megtörtént. Elővettem a telefonom, és felmentem Facebookra. Három olyan üzenetem érkezett hogy megyek-e holnap suliba. Inkább nem válaszoltam rájuk. Így hát kikapcsoltam a telefonom, és ledobtam magam mellé. Még az ágy is kényelmetlen! Chh... Kinyílt az ajtó, mire ösztönösen odakaptam a fejem. Egy ágyat toltak be, rajta egy barna hajú fiúval. Ő az akit láttam, mikor bejöttünk a kórházba! Tényleg korombeli srác. Az ágyat orvosok tolták - milyen meglepő.. A dokik mögött egy egész család. Szülőktől kezdve a nagyszülőkig! A betegágyat betolták az én ágyam mellé egy méterrel. Vajon vele mit csináltak, és vajon vele mi történt?
- Ms. Benett hogy van? Felkészült a műtétre? - Erre hogy lehetne felkészülni?
- Nem, egyáltalán nem! - Húztam el a szám, majd elém raktak egy gyógyszert.
- Ezt vegye be! Bátorító. Elűzi a félelmet. - Hihíí!!! Remek! Pont ez kellett nekem! Gyorsan elvettem a nővér kezéből, és egy pohár vízzel bevettem. Hát, nem lett jobb.. A szorongás ugyanúgy ott volt bennem, mint mikor meghallottam hogy engem bizony műteni kell. Sóhajtottam egy nagyot, visszahajtottam a fejem, és már toltak is kifelé. Hehe, akár a Vészhelyzetben! Betoltak a liftbe, felmentünk a nem tudom hanyadik emeletre, ahol ismét betoltak egy ajtón. Bent egy nagyobb helyiség foglalt helyet, ahol volt egy... Széles bolti futószalag?! Ez meg minek?! Hamarosan megtudtam. Odatoltak mellé, és rögtön magyarázni kezdtek.
- Ez itt a betegátfektető. Így könnyebb lesz téged átfektetni a műtőasztalra. Kicsit hideg lesz. - Kacsintott rám az orvos, majd segített átmászni a "betegátfektetőre". Aztán megnyomott egy gombot, mire beindult a gépezet, én pedig oldalra kezdtem menni.
- Hű! Most már tudom mit éreznek a párizsik! - Szólaltam meg, de meg is bántam. Mi történik velem? Biztos a gyógyszer hatása.. Egy kis huppanással érkeztem át a műtőasztalra. Ami egyébként egy gurítható ágy, de mindegy... Ekkor a dokik akcióba lendültek! Belém szúrtak egy infúziós tűt, hoztak egy tasakba valami löttyöt, asszem az az infúzió, ezt nem magyarázták el. Majd szépen betoltak a műtőbe, ahol már várt a sebész, meg a segédei. Rögtön körém gyűltek, az egyiknek lélegeztetőmaszk, a másiknak pedig oxigénpalack volt a kezében. Megint egy másik injekciós tűt. Az infúziós izémbe beleszúrta, aztán a másik kettő jött a maszkkal és a palackkal. A maszkot felém helyezték, amiből nehéz, émelyítő levegő áramlott ki. Megkérdeztem volna hogy mi ez, de már mindenhonnan a sötétség leple fogadott.

David szemszöge

Lassan-lassan kinyitottam a szemeimet. Az egész családom az ágyam körül ült, aggódó és kisírt szemekkel. Mi a jó leves Isten? Hol vagyok? És miért van begipszelve a jobb lábam, és a bal kezem? Berúgtam volna? És... Fú de kell pisilnem!
- Dave! Jaj kicsim hogy vagy? Elütött egy autó, és eltörted kezed meg a lábad! És van egy kisebb agyrázkódásod! - Agyrázkódás? A javamra válhat!
- Mi? Ti... Kik vagytok? És hol vagyok? Miért mondtad azt hogy kicsim? - Fordultam anyához, aki teljesen ledermedt. A nagyiékkal és apával az élen. Jobb lesz mint gondoltam!
- Rám sem emlékszel? - Kérdezte Liz ijedten.
- Hogy emlékezzek olyanra, akit nem is ismerek? - Na ez kiütötte anyámnál a biztosítékot, és kiabálni kezdett orvos után.
- Jól van anyu, oké-oké! Emlékszek mindenre, nem kell sipákolni! - Mondtam röhögve, mire a húgom ütni-verni kezdett.
- Eliza Holloway, hagyd békén a bátyádat! - Szólt rá erélyesen anyukám, mire még jobban röhögni kezdtem. Úristen! Ezek tényleg elhitték! Bejött egy nővér, valami lapátot tartott a kezében. De seprűt nem.
- Pisiltél már mióta megműtöttek? - Uhh, milyen kínos kérdés! És milyen csinos nővér!
- Nem de... Szeretnék. - Feleltem elpirulva. Anyuék kimentek, és a nővér alám tette a... Lapátot. Miután elvégeztem a dolgom, megkérdeztem mi ez.
- Kórházi kacsa. - Mondta mosolyogva, és már indult is kifelé.
- Hé nővér! Megtudhatnám a nevét? - Villantottam rá legcsábosabb mosolyomat.
- Annalynne. És barátom van. - Rögtön lefagyott rólam a mosoly. Ez bukta! Annalynne nevetve ment ki. A családom pedig bejött.
- Most haza kell mennünk, de holnap hosszabb ideig maradunk! Ígérem! - Fogta meg anya a kezemet, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Oké. Sziasztok! - Köszöntem el tőlük, majd elmentek. Ekkor megint nyílt az ajtó. Egy ágyat toltak be, amin egy szőke lány feküdt. Gyönyörű arca azonnal megfogott.
- Mr. Holloway, a lány hamarosan felkel. Próbáljon vele beszélni! - Ez csak természetes!
- Rendben. - Bólintottam, aztán az orvosok ki is mentek.

Avril szemszöge

Felébredtem? Igen, biztosan mert gondolkodom. Akkor ki kell nyitnom a szemem. Lassan kinyitottam a szemem, mire anya a nyakamba ugrott.
- Hogy vagy Avie? Nem fáj a lábad? - Kérdezte kedvesen. El kellett mosolyodjak.
- Nem, nem fáj. Mennyi az idő? - Kérdeztem kómásan.
- Este nyolc múlt. Szeretnéd hogy egyedül hagyjunk aludni? - Simogatta meg a homlokom, majd egy csókot lehelt rá.
- Aha. - Mondtam erőtlenül. Anya és apa megértően bólintottak és elhagyták a szobát. Viszont egy valami hagyott nyugodni. Valaki figyel. Amolyan... Üldözési mániám van. Mintha a kórházban bárki üldözni próbálna... Fú, nagyon erős gyógyszert adhattak, ha ennyire ki vagyok ütve!
- Szia! - Szólalt meg egy hang, mire összerezzentem. - Ha oldalra fordulsz, láthatsz. - Oldalra fordítottam a fejem. Az a fiú nézett engem, akit ma láttunk. De őt hozták vissza akkor, amikor engem vittek műteni. Emlékezhettem volna...
- Szia! Öhm.. Avril Benett vagyok. Te? - Kérdeztem mosolyogva. Hirtelen felkapcsolódott egy villany, és a fiú gyönyörű barna szemeivel találtam szembe magam.
- David Holloway. Aranyos anyukád van! Hozott nekem sütit. Persze neked is hozott, de én úgy értettem hogy, szóval... Hogy is értettem? Bocsi, csak azok a tengerkék szemeid egyszerűen... Áhh! Megbabonáznak! - Nevetett fel elpirulva. Úgy néztem rá akár egy kettyósra.
- Mondd csak! Mekkora dózisú altatót kaptál te? - Kérdeztem furcsálkodva, majd belőlem is feltört a nevetés.

*******************************
Itt van néhány kép. ;)

Betegátfektető. Alias: Bolti futószalag!

A röntgen gép.