2. fejezet ~ Goodbye(?)

Sziasztok! :)
1 év után megérkezett a 2. fejezet! ;) Még 1 év, és fent lesz a 3. is! :''DD Na jó, ilyennel nem viccelek. :D Nincs sok hozzáfűznivalóm a részhez, remélem tetszeni fog! :)
Puszi: Vivi

 |Goodbye|

Minden kórházban hajnal ötkor keltik az embert?! Mert ha nem, akkor azonnali áthelyeztetésemet kérem egy másik klinikába! Hihetetlen! De csak lázat kell mérni..!

- Ms. Benett, kérem ébredjen! Lázmérés! - keltegetett az egyik nővér, mire hátrafordultam, és gyilkos pillantást vetettem rá.

- Ha még egyszer hozzám ér, vagy szól, kitépem a tüdejét! Világos? - ültem fel, majd idegesen téptem ki a kezéből a lázmérőt, amit betettem a hónaljam alá. Ha ez kell ahhoz hogy aludhassak tovább, rendben van, megcsinálom!

- Látja nem is... - kezdte, de nem engedtem hogy befejezze a mondanivalóját.

- Emlékszik mit mondtam? Képes vagyok rá! - mosolyodtam el ördögien, mire a nővér bólintott. A lázmérő csipogva jelezte, hogy elvégezte a dolgát. Kiszedtem a hónaljam alól, és odaadtam a nővérnek, aki egy szó nélkül kiment.

- Tudod, ez nem volt szép! Egyáltalán nem.. - húzta el a száját a mellettem lévő srác.

- Mi lenne ha befognád? Aludnék. - mosolyogtam rá bájosan, majd visszamentem fekvőpózba, a takarót pedig a fejemre húztam. Szívesebben feküdnék a jobb- vagy a baloldalamon, de ettől az egy kilós gipsztől a lábamon, megfordulni sem tudok! Legfeljebb ha megmozdítom, de nekem azt mondták hogy nem szabad mozgatni, ezért inkább békén hagyom azt a lábam.

- Nem igazán értelek. Tegnap este még beszóltál nekem, most meg lehurrogsz, mert elmondtam a véleményem!
Ja, tegnap este nem is volt olyan régen...!

- Na ide figyelj! - ültem fel - Most már vagy tényleg befogod, vagy pedig mindjárt megtudod milyen kiherélve lenni! - szűkítettem össze a szemeimet. Aludni akarok, nem pedig az ő hülyeségeit hallgatni! Épp elég nekem reggel hétkor kelni, iskola miatt!

- Miért? Ki vagy herélve? - úristen... - Mármint köztudott, hogy a lányoknak nincsen... izéjük, de nem tudtam, hogy úgy érzik, hogy ki vannak herélve! - nevettet fel, mire megdobtam a szendvicsemnek a szalvétájával. De nem találtam el. Egyre jobban röhögött, ami engem is kicsit feldobott.

- Ha nem hagyod abba, szólók a nővéreknek! - mondtam mosolyogva, mire elhallgatott? Wow..

- Mosolyogva megfenyeget! Hát ez... Kész! Egyébként minek szólsz a nővéreknek? - kérdezte érdeklődve, mire vigyor húzódott ajkaimra.

- Azért, hogy hozzák a kis baltát kiherélésre! - kacsintottam Davidre, aki hangos nevetésben tört fel - megint.

- Úristen de félek! Lány leszek, neee!!!!! - ordított fel hajszálvékony hangon. Én sem bírtam már nevetés nélkül. Olyan idióta ez a gyerek..! Már a könnyem is kicsordult, levegőt sem kaptam, csak kínomban csapkodtam mint valami retardált fóka! Igen, túl sok volt a facebook...

Mikor aztán sikerült lenyugodjak, normális beszélgetésbe elegyedtem Dave-vel. Megtudtam hogy jövőhónapban lesz 22 éves, és hogy orvosnak készül. Vagyis a szülei akarják hogy orvos legyen, ő igazából fotós akar lenni.

- És te mi leszel? - kérdezte a gipszét nézegetve.

- Én? Kommandós akarok lenni, de most hogy a lábamnak lőttek egy időre, nem tudom mi lesz.. - mert ahhoz hogy valaki kommandós legyen, - vagy akár rendőr, tök mindegy - jó kondiban kell lennie. Az én lábam meg eltört, ki tudja mennyi idő mire összeforr... Van egy olyan érzésem, hogy nézhetek más suli után. Például "(Ideiglenes) Mozgássérültek Rendőr Akadémiája". Ott megtaníthatnak hogyan kell kerekesszékkel üldözni egy bűnözőt, hogyan gáncsoljunk el valakit anélkül, hogy a lábunkat használnánk, hogyan lőjön az, akinek mindkét keze használhatatlan.

- Az jó. - bólintott elismerően, majd beállt az a bizonyos, kínos csönd. Mindketten meredtünk magunk elé, én például a szökésemet kezdtem el tervezgetni, ami ennyiből állna: 1) Valahogy felállok. 2) Elugrálok Davidig. 3) Beülök a kerekesszékébe. 4) És repesztek a folyosókon, mint Alonzo fog majd nyugdíjas korában! Aztán vagy haza érek, vagy nem. Igen, szerintem is túl könnyű az életem.
Már halálra untam magam. Olyan hülyeségeken gondolkoztam, mint hogy ha elkezdek ásni egy bizonyos ponton, akkor melyik országba fogok kilyukadni, ha elfogy az ásnivalóm. Szóval örülök, ha legalább a 100-ból az agyi szintem meghaladja a 2-t...
- Van tesód? - fordult felém David hirtelen.
- Szerencsére nincsen. Neked van? - kérdeztem vissza grimaszolva. Testvér = Olyan közeli rokon, aki teljesen megkeseríti az idősebb életét, úgy játssza ki a kártyáit, hogy mindig ő legyen fölényben, a szülők mindent megadnak neki, míg neked nem, ezzel teljesen elnyomva téged. Kivétel sajnos nagyon kevés van.
- Egy húgom. Liz. Idegesítő kis csitri tud lenni! - Sosem voltam jó véleménnyel a testvérekről. Én belepusztulnék, ha nekem születne egy!
- Miért? Hány éves? - vontam fel a szemöldököm.
- 12, és nagyon cserfes! Rám tukmált plusz még egy hét fűnyírást, azért cserébe, hogy ő fogja a szobámat takarítani két héten keresztül. - erre felnevettem. Fűnyírás?! Ez milyen már?!
- A mi füvünket mindig a kertész nyírja le. Én csak a szobámat takarítom és néha főzök. - mondtam.
Igen jó dolgom van otthon. Nem is tudom mi lenne velem, ha egyedül élnék. Valószínűleg tiszta depressziós lennék, vagdosnám magam, alkoholizálnék, drogoznék stb... Na én ilyen életet nem akarok! Persze megtudom érteni azokat, akik ezt az utat választják.. Ez a cseszett társadalom tehet arról, hogy vannak öngyilkosok, akik 99,9%-ban fiatal tinédzserek! De ez csak az én véleményem, és nem is értem, hogy a fűnyírásos témáról, hogyan jött nekem szóba a társadalom? Jézusom, még jó hogy szőkére van festetve a hajam! Így joggal mondhatják rám hogy: Úristen, te tényleg szőke vagy! -.-", LOL, OMG, XD stb. kifejezésekkel az élen!
- Az jó. Akkor biztos gazdagok vagytok. - húzta el a száját Dave, mire majdnem felnyögtem, hogy ennek a komának itt, agyműtétre is szüksége lenne, nem csak kiherélésre!
- Hát ja. Mondhatni. Nem tartozunk nagyon a legfelső rétegbe, de a békafeneke alatt se nagyon vagyunk. - nevettem fel, aztán David is.
- Az jó.
Az jó, az jó, az jó! Ez a gyerek csak ezt tudja szajkózni?! Mert engem már brutálisan idegesít!
- Mondd csak! Miért mondod mindig azt hogy: Az jó. Ilyen gyér lenne a szókincsed? - kérdeztem tőle csodálkozva.
- Mi az a gyér? - nézett rám, értetlen tekintettel. Reménytelen ez a gyerek!
- Szegényes, kevés, sz_r. Soroljam még a szinonimákat? - néztem rá unottan. Aludhatnék, erre meg ennek magyarázom el a szavak jelentését! Én se vagyok normális! Általában bunkó vagyok az ismeretlenekkel, most meg itt hülyéskedek egy szörnyen helyes... Hé! Mit is gondoltam az előbb? Azt hogy szörnyen helyes? Nem, nem! David nem helyes, egyáltalán nem! Vagyis hát az. De nem! De, igen. Most mi van abban hogy David helyes? Talán az hogy nem sok srácra mondom azt hogy: Bakker de jóképű! Mert... David az. Nagyon is az. Na jól van! Ha tovább folytatom, még a végén szerelmet is vallok neki!
- Ezek szerint igen, ennyire gyér a szókincsem! - nézett rám szomorúan. Istenem, ez most komoly? Megsértődött?
- Megbántottalak? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Kegyes személyed jogosan mondotta az én személyemnek, azt, hogy gyér a szókincse. Én ezen nem sértődhetem meg. Énnékem kell sajnálatomat kifejeznem, hogy ily' degenerált az én személyem. Kérem, legyen én hozzám továbbra is ily' kegyes, őszinte. Így bővülhetik a szókincsem! - mire befejezte a monológját, mondhatni majdnem elaludtam! Honnan szedte ezt az ősbeszédet?
- Tudtad hogy ez már a XXI. század? Ezt a nyelvhasználatot már régen nem használjuk.
"Degenerált az én személyem".... Furcsa egy szerzet, annyi szent!
- Az én személyem a középkorból érkezett magához. Tisztelnie kellene a hagyományokat, jómagam is ezt teszem. - unottan felnyögtem. Nem unja még?
- Légyszi, fejezd be! Mire kikerülök innen, olyan IQ-light leszek mint te! - fogtam meg a fejem, hogy még drámaibb legyen a mondandóm.
- Jól van, miről beszéljünk?
Így már mindjárt más!
- Hát például arról, hogy veled mi történt?
Tényleg érdekelt, hogy miért van itt.
- Elütött egy kocsi. - vonta meg a vállát, mintha ez egy mindennapos dolog lenne.
- Azt még is hogy? Mármint érted, hogy értem? - látszik, hogy vannak értelmes kérdéseim..
- Késésben voltam a suliból, így gyorsan bicóra pattantam, hogy hamar beérjek. Aztán a kereszteződésnél nem vettem észre, hogy jön egy autó, és elütött. Veled mi történt? - mindeközben a barna szemeit mélyen az enyéimbe fúrta.
- Velem? Hát, a suliban gyakoroltuk a táncot a farsangra, én pedig elcsúsztam, és eltörtem a bokámat. És hozzátenném, hogy az iskolaorvos azt mondta, sőt, kijelentette, hogy ez csak egy bokaficam! - az utolsó mondatot felháborodva mondtam.
- Chh! Gáz. Szerintem alszok, próbálj meg te is. - Mondta, majd lehunyta a szemét. Vállat vonva én is lefeküdtem, és egy olyan tíz perc múlva, már aludtam is.

Arra ébredtem, hogy valaki a mutatóujjával nyomkodja az arcomat.
- Billy, hagyd a lányt aludni! Él még, ne piszkáld! - hallottam meg Dave hangját.
- Ész mi van, ha nyem?
Ez egy kisfiú hangja volt, úgy öt év körüli. Nem azt mondta, hogy egy tizenkét éves húga van?
- Élek, csak hagyj békén, oké? - ültem fel nyűgösen.
- Na, most neked köszönhetően, felébredt. Kérj tőle bocsánatot! - utasította Dave a kisfiút, mire Billy felém fordult, bűnbánó tekintettel. Jaj, egyem meg, de aranyos!
- Bocánatot kéjek, néni.
Ó, de cukorfalat! Komolyan mondom, megzabálom!
- Semmi baj! És szólíts csak Av-nek, oké? - cirógattam meg az arcát. Mindig is szerettem a gyerekeket.
- Billy, menj ki szépen anyukádékhoz! - mondta David, majd a kisfiú kiment. - Ő az unokaöcsém, Billy. A balesetem hírére, a városba csődült az összes rokonom! Jelenpillanatban a nagynéném és a nagybátyám, valamint anyukám és apukám vannak itt, csak kimentek nekünk kaját venni.
Leragadtam egy szónál: nekünk.
- Nekünk? Nekem nem kell kaja! - tiltakoztam. Nem szorulok mások segítségére!
- Á nem, csak a műtéted óta nem ettél!
Műtöttek. Még mindig nem tudom felfogni, hogy megműtöttek! Mintha, egy idióta kórházi sorozatban szerepelnék! El nem tudom képzelni, hogy egy csavar van a bokámban! Ha a fejembe tették volna, akkor én lennék Avestein? Mert én Av vagyok, nem pedig Frank... Legalábbis a szüleim mindig Av-nek szólítottak, Frankie helyett.
- Jó, oké. De akkor se vagyok éhes.
Ekkor nyílt az ajtó. Négy felnőtt, és egy gyerek jött be.
- Ó, már fel is ébredtél? Sophie Holloway vagyok, David anyukája. - jött felém mosolyogva egy viszonylag magas, karcsú, barna hajú nő.
- Avril Benett. - intettem neki, én is mosolyogva. Ezután mindenki bemutatkozott. David apukáját George Hollowaynek, a nagynénjét Elizabeth Hollowaynek, míg a nagybátyját Frederik Hollowaynek hívják. Elizabethnek van egy vőlegénye, Thomas, tőle van Billy. Tom sajnos nem tudott eljönni, mert valami üzleti megbeszélése van külföldön. De üdvözletét küldi Dave-nek.
- Dave mesélte, hogy van egy húga. Ő most hol van?
Sehol sem láttam azt a bizonyos Lizt.
- Ő még iskolában, de holnap, szombaton, már jön.
Sophie mindig ilyen mosolygós?
- Milyen jó lesz nekem..! Újságírókat nem akartok még hívni? - mondta David, mire alig tudtam visszafojtani a nevetésem. De sikerült.
- Ami azt illeti, a tegnapesti hírekbe bemondták, hogy elütött egy autó... - szólalt meg Elizabeth.
- Tényleg? - kérdezte Dave, teljesen ledöbbenve. A többiek bólogatni kezdtek. - Sztár vagyoook!!!! - kiáltott fel hirtelen, mire mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, fiam. Úgy látszik, még mindig hat a gyógyszer. Holnap visszajövünk, remélem, addigra agyilag is jobban leszel. - nyomott kokit Goerge a fia fejére, majd a Holloway család el is ment.
- Aranyos volt Billy! - jegyeztem meg mosolyogva.
- Mindenki ezt mondja. De azt, hogy én aranyos vagyok, azt bezzeg senki sem mondja! - panaszkodott.
- Akkor én most mondom: aranyos vagy! - mondtam hatalmas vigyorral az arcomon, mire Dave-nek is felvidult az arca.
- Na, végre valaki! - kiáltott fel boldogan, mire kuncogni kezdtem.
Ezután nem beszéltünk olyan sokat, ő leginkább a telefonját bújta, ahogyan én is. Facebook-on több, mint 20 üzenetem jött, hogy mi történt velem, megyek-e hétfőn suliba, hogy vagyok, meghaltam-e, meg ilyenek.
Már-már a szemeim kezdtek lecsukódni, annyira untam magam. Már majdnem el is aludtam, amikor kivágódott az ajtó. Rögtön felkaptam a fejem, ahogyan David is.
- Jó napot a kedves betegeinknek! Csak egy gyors visitre jöttünk. Ms. Benett, hogy' érzi magát? - intézte felém a kérdését az orvos.
- Jól vagyok, köszönöm! - mosolyogtam.
- És ön hogy' érzi magát, Mr. Holloway? - fordult Dave-hez.
- Remekül! Bár... egy kis sör jól esne. - mondta, mire felnevettünk.
- Azzal sajnos nem tudok szolgálni. - ingatta a fejét a doki, majd visszafordult hozzám. - Mankózott már, hölgyem?
- Nem. Miért? - értetlenkedtem, mire Dave megfogta a fejét. Nem értettem.
- Szőke... - morogta, miközben magában kuncogott.
- Azért, mert majd azzal fog közlekedni. - válaszolt az orvos, Dave beszólását figyelmen kívül hagyva.
- Értem. És mikor mehetek haza? - tettem fel azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott.
- Még ma! Csak meg kell várnia, hogy hozzák a leleteit és a mankót. Pár óra múlva már otthon lehet! - mosolygott rám.
- Én is ma mehetek haza, ugye? - kérdezte reménnyel a hangjában Dave.
- Nem, ön majd egy hét múlva. Most pedig mennünk kell a többi beteghez, viszont látásra! - köszönt el, majd el is ment.


/David szemszöge/
Egy hét... Mit fogok én itt csinálni egy hétig?! Nézek ki a fejemből, és majd örülni fogok, ha egy madárka véletlen az ablakhoz téved... Egy álom, komolyan!
Délután visszajöttek az orvosok, valamint egy számomra idegen férfi. Később kiderült, hogy Av apukája volt az. A fehér köpenyesek hoztak magukkal mankót is.
- Azzal kéne menjek? - kérdezte félénken Av, mire a vele egykorú doki bólintott.
- Jöjjön! - mondta a srác, majd segített a lánynak felállni. Vagyis csak a féllábára, mert nem állhat rá a gipszére. Ezután megmutatta, hogy hogyan kell a mankót használni, és átadta Av-nek.
- Először tedd a mankót magad elé, de ne túl előre. Jó. Most pedig kis szökkenéssel ugorj a mankó után - adta ki az utasításokat, amelyeket Av be is tartott. Ám amikor az ugrásra került a sor, a mankó kicsúszott Avril kezeiből. Az izmaim megfeszültek, ahogyan utána akartam ugrani, hogy ne essen el, de a rohadt gipsztől a kezemen és a lábamon nem tehettem meg. Szörnyű érzés volt tehetetlenül ülni, és nézni, ahogyan Av sikítva közelít a földhöz. De még mielőtt bármi is történhetett volna, az orvos elkapta a derekát - helyettem.
- Jól vagy kicsim? - kérdezte az apja aggódóan.
- Persze, remekül vagyok. - bólintott.
- Tudod folytatni, vagy halasszuk későbbre?
Hát még szép, hogy halasszák későbbre!
- Igen, folytathatjuk. - mondta Av, mire kikerekedtek a szemeim. De az előbb majdnem... Nem is merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha az az orvos nem kapja el!
Ezután a doki Av mögött állt, és a dereka körül tartotta a kezeit, hogyha ne adj Isten újra megtörténne az esés. Persze, megint voltak olyan pillanatok, amikor a szőkeség bénázott, de a srác mindig megfogta a derekát. Egy idő után már kezdett zavarni, hogy az a fickó ott legyeskedik Av körül. Főleg, mikor a derekát fogta! Ha most nem lennék nyomorék, esküszöm, hogy megsimogattam volna az arcát az öklömmel!

Félóra múlva elérkezett az a pillanat, amikor Av-nek mennie kellett. Amíg átöltözött, az apja kiment, én meg behunytam a szemem. Bár legszívesebben nyitva hagytam volna.
- Örülök, hogy megismerhettelek! - mondtam.
- Én is örülök! Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak. Jó barát vagy. - nem tudtam megítélni, hogy milyen arcot vág. Szerintem mosolygott.
- Te is jó barát vagy! - feleltem. Felsóhajtott.
- Kinyithatod a szemed. - nem kellett kétszer mondania! - Kész vagyok! - kiáltotta el magát, mire az apja és egy csapat doki jöttek be.
- Akkor mi megyünk is. Viszlát! - mondta az apja, majd a kezébe fogta Av cuccait, és elindultak kifelé. Av pontosabban ugrált kifelé.
- Szia Av! - integettem az ép kezemmel, mire megállt és visszafordult.
- Itt akarok maradni!

Hey there - again! :D (+részlet a 2. fejezetből)

Szia(sztok)! :))
Nem tudom, hogy ki olvassa még a blogot, szóval most bizonytalan vagyok.. :'DD
De, igen... Mint valami kísértet, újra itt vagyok több, mint 1 év kihagyás után, amit elmondhatatlanul nagyon sajnálok, komolyan! o.o" Tiszta ciki, csak úgy se szó-se beszéd félbehagyni egy blogot, az 1.(!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!) fejezet után! -.- De most mondjátok meg, nem szánalmas?! :''D Szerintem az..
Na mindegy.. Most feltámadtam hamvaimból, akár egy főnix, s ennek "tiszteletére" a blog új külsőt kapott, amellyel csakúgy zárójelben megjegyezném, hogy órákat sz*rakodtam, mire totálisan készen lett... ._. De a lényeg az, hogy kész, nem igaz? :'D
Remélem van még emberke, aki olvassa ezt a légypiszkot, vagy ha csak most találtál ide, üdvözöllek a blogon! ^-^
Ó, és hogy ne csak a rizsázzak, hoztam egy részletet a 2. fejezetből. ;)
Hope You'll like it.. :P


/Avril szemszöge/
Arra ébredtem, hogy valaki a mutatóujjával nyomkodja az arcomat.
- Billy, hagyd a lányt aludni! Él még, ne piszkáld! - hallottam meg Dave hangját.
- Ész mi van, ha nyem?
Ez egy kisfiú hangja volt, úgy öt év körüli. Nem azt mondta, hogy egy tizenkét éves húga van?
- Élek, csak hagyj békén, oké? - ültem fel nyűgösen.
- Na, most neked köszönhetően, felébredt. Kérj tőle bocsánatot! - utasította Dave a kisfiút, mire Billy felém fordult, bűnbánó tekintettel. Jaj, egyem meg, de aranyos!
- Bocánatot kéjek, néni.
Ó, de cukorfalat! Komolyan mondom, megzabálom!
- Semmi baj! És szólíts csak Av-nek, oké? - cirógattam meg az arcát. Mindig is szerettem a gyerekeket.
- Billy, menj ki szépen anyukádékhoz! - mondta David, majd a kisfiú kiment. - Ő az unokaöcsém, Billy. A balesetem hírére, a városba csődült az összes rokonom! Jelenpillanatban a nagynéném és a nagybátyám, valamint anyukám és apukám vannak itt, csak kimentek nekünk kaját venni.
Leragadtam egy szónál: nekünk.
- Nekünk? Nekem nem kell kaja! - tiltakoztam. Nem szorulok mások segítségére!
- Á nem, csak a műtéted óta nem ettél!
Műtöttek. Még mindig nem tudom felfogni, hogy megműtöttek! Mintha, egy idióta kórházi sorozatban szerepelnék! El nem tudom képzelni, hogy egy csavar van a bokámban! Ha a fejembe tették volna, akkor én lennék Avestein? Mert én Av vagyok, nem pedig Frank... Legalábbis a szüleim mindig Av-nek szólítottak, Frankie helyett.
- Jó, oké. De akkor se vagyok éhes.
Ekkor nyílt az ajtó. Négy felnőtt, és egy gyerek jött be.
- Ó, már fel is ébredtél? Sophie Holloway vagyok, David anyukája. - jött felém mosolyogva egy viszonylag magas, karcsú, barna hajú nő.
- Avril Benett. - intettem neki, én is mosolyogva. Ezután mindenki bemutatkozott. David apukáját George Hollowaynek, a nagynénjét Elizabeth Hollowaynek, míg a nagybátyját Frederik Hollowaynek hívják. Elizabethnek van egy vőlegénye, Thomas, tőle van Billy. Tom sajnos nem tudott eljönni, mert valami üzleti megbeszélése van külföldön. De üdvözletét küldi Dave-nek.
- Dave mesélte, hogy van egy húga. Ő most hol van?
Sehol sem láttam azt a bizonyos Lizt.
- Ő még iskolában, de holnap, szombaton, már jön.
Sophie mindig ilyen mosolygós?
- Milyen jó lesz nekem..! Újságírókat nem akartok még hívni? - mondta David, mire alig tudtam visszafojtani a nevetésem. De sikerült.
- Ami azt illeti, a tegnapesti hírekbe bemondták, hogy elütött egy autó... - szólalt meg Elizabeth.
- Tényleg? - kérdezte Dave, teljesen ledöbbenve. A többiek bólogatni kezdtek. - Sztár vagyoook!!!! - kiáltott fel hirtelen, mire mindenki nevetni kezdett.
- Jól van, fiam. Úgy látszik, még mindig hat a gyógyszer. Holnap visszajövünk, remélem, addigra agyilag is jobban leszel. - nyomott kokit Goerge a fia fejére, majd a Holloway család el is ment.

Pár dolog + új design

Sziasztok!
Lenne pár mondanivalóm, amiket én személy szerint fontosnak tartok.

• A fejezet: A felével már készen vagyok, publikálni nem tudom mikor fogom. Valószínűleg akkor amikor lesz rá időm.
• Új blog: Nem tudom tudjátok-e, de Sarah Parker abbahagyta az X-faktoros blogját, amiért Isten verje meg! :D Most úgy döntött hogy Saadeizmusát félretéve, Wantedizmusát elővéve, visszatér a blogger világába egy The Wantedes love storyval. Aminek társszerzője lettem. :) Ha valaki nem ismerné a srácokat akkor... Akkor majd Sarah-tól kideríti. xdxd Én csak a zenéiket hallottam, azokból is csak azokat amiknek klipje van... Szóval az ottani fejezet is íródik, egy héten belül remélem fent is lesz!
• Suli: Igen, suli. Az a helyzet... Hogy, hogy is mondjam? Az év elejét nyelvtanból sikerült rossz jeggyel kezdeni (3-as), és mivel 5-ös vagyok belőle javítanom kell. Emellett angol versenyre is jelentkeztem, ami hat fordulós. Nem tudom mikor fogom megírni, de azt tudom, hogy nagyon nem akarom! >_< Plusz, hogy az én életem még egy kicsit se legyen unalmas, a biciklitárolóból valamelyik kis b.zi elcsórta a bringámat, és itthon úgy leszidtak, hogy azt hittem mehetek az utcára aludni... Pedig esküszöm hogy lezártam..! Azt mondták hogy karácsonykor kapok újat. Amikor minden befagy, meg minden csúszik... Na mindegy! :D
• Új design: Mint láthatjátok eléggé belejöttem a fejléc készítésébe, ezért csináltam egy újat. Aztán úgy döntöttem, ha új fejléc, akkor legyen új design is! Ami szerintem jobb mint az előző volt; olvashatóbb, áttekinthetőbb, összeszedettebb, ízlésesebb. Nem tudom Nektek hogy tetszik, de szavazást azt nem teszek ki. Chatbe vagy kommentbe írhatjátok meg ha valamiért nem tetszik. Pl.: Zavarja a szemed, vagy effélék. Mert olvastam olyan blogot, ami tök jó volt, csak annyira zavarta a szemem, hogy be is pirosodott tőle. Lehet hogy a túl apró betűméret, nem tudom... Lényeg a lényeg, ha valami zavar akkor nyugodtan írd meg, nem leszek bunkó! ;)

Na most akkor ennyi lennék, sziasztok!
Ó és még mielőtt elfelejtem, az új blog: Forbidden Love (TW Love Story)

Éljen a megfázás!! ^.^ -.-"

Sziasztok!
Öhm, friss nem 'tom mikor lesz, mert megfáztam, - hála a kinti tesiknek - most feküdnöm kell és teázni, plusz nem ülhetek gép elé, amíg meg nem gyógyulok... :S (Ugyanis szörnyen kapar a torkom, a hangom is elment, és patakokban folyik az orrom..)
Sajnos most ennyi lennék, mert félek hogy gépezésen kapnak az ősök.. -.-"
Szóval: #Éljen a megfázás!! ^.^ -.-"

1. fejezet ~ Műtét (és David)

Sziasztok!
Itt van az első fejezet, ahol már műtik Avrilt. Még egyszer nagyon szépen köszönöm a díjat! :')
Pár dolog: Már van 3 olvasóm, köszönöm szépen! :) Már 203-an jártatok itt, köszönöm! :*
Ennyi lenne, kellemes olvasást!
Puszi: Vivi
Ui.: A szemszög változásokat mostantól képekkel jelzem! :)

Mikor beértünk a kórházba, egy fiút szállítottak hordágyon, rohanva. Rápillantottam. Barna haja össze-vissza állt, arca meggyötört, ajkai kékek. Remélem nem lesz semmi baja. Helyes srácnak tűnik. Anyával bementünk a sürgősségi osztályra, ahol a hirtelen fellépő fájdalmat és az efféle eseteket látják el. A recepciós pult mögött egy harminc év körüli, szeplős nő állt. Odamentünk.
- Jó napot! Miben segíthetek? - Kérdezte udvariasan, és kedvesen elmosolyodott.
- Testnevelés órán megcsúsztam és ráestem a lábamra. Azóta szúr, és be is dagadt. - Mondtam, még mielőtt anya elkezd segítségért sipákolni, hogy a lányának azonnali ellátásra van szüksége.
- Rendben, szólók a traumatológiára. Addig ezt töltsék ki. - Tolt elénk egy lapot, amire az adataimat kellett felírni. Fogtam egy tollat, végigolvastam a papírt, és kitöltöttem. Mire a nő visszajött, már kész lettem mindennel. A kezébe adtam a papírt, ő pedig egy karszalagot rakott a kezemre, és azt mondta várjunk. Én visszabicegtem anyához és leültem mellé.
- Az meg mi? - Kérdezte meglepetten.
- Karszalag. Most kaptam. - Ráztam meg a kezem, mire libegni kezdett a kis papírcsík.
- De karszalagot annak adnak aki bent alszik! - Na ne, már csak az hiányzik hogy parázni kezdj!
- Nyugi anyu! Te mondtad hogy minden rendben lesz. És neked mindig igazad is van! - Néztem jelentőségteljesen a szemébe, ő pedig megölelt.
- Avril Ramona Benett-et kérjük fáradjon be Dr. Manson-hoz. - Remek, most már az egész kórház tudja a teljes nevem! Anyukámba karolva bicegtem az orvos felé.
- Anyu! Kitöröd a karomat is, lazulj el, oké? - Mondtam már kissé idegesen. Ez viszonylag értelmetlen mondat volt, mert még az sem biztos hogy eltört a lábam. És innentől az 'is' szócska értelmét veszti.
A születésemen kívül, sosem voltam kórházban. Max, csak akkor ha meg kellett látogatni valakit. De nem így! Átléptük az ajtóküszöbét. Egy harminc-negyven körüli manus volt bent, és a titkárnője, aki annyi lehetett mint én. A doki korához képest elég helyes volt.
- Foglalj helyett Avril! Mi történt? Mindent részletesen mesélj el, kérlek! - És udvarias is! Hm..
- Nos, testnevelés órán, táncolás közben megcsúsztam, és ráestem a lábamra. - Mosolyodtam el.
- Érzed hogy szúr? - Kérdezte, miközben levette a csizmám és a zoknim. Hát, a csizmával úgy tűnik megint bajlódnom kell.
- Csak akkor szúr amikor mozgatom, vagy ha ráállok. Egyébként nem. - Bólintott.
- Most megtapogatom, szólj ha fáj. - Most én bólintottam. Óvatosan végignyomkodta a lábam, majd mikor a bokámhoz ért, felszisszentem. Összenézett a titkárnővel.
- Pontosan nem lehet tudni, de nagy a valószínűsége annak, hogy a bokádból kitört egy darab. És ezt bizony műteni kell. Ahhoz hogy többet tudjunk, meg kell röntgenezni. - Nagyot nyeltem. Műteni?! Életemben nem műtöttek még! És miért pont én?! Miért nem Alice, vagy a klikkje egyik tagja? Miért én? Elszorult a torkom. A sírás fojtogatott. A szemeim megteltek könnyekkel. Csak egy kérdés lebegett előttem: Miért?
- És nem lehetne csak begipszezni? - Kérdezte anyu már a kezemet fogva. Az orvos nemet intett a fejével. Na abban a pillanatban úgy nekirontottam volna, hogy újra kellett volna éleszteni! Hah, még szerencséje is van! Itt van a kórházban!
- Sajnálom Mrs. Benett, a lányát ha minden igaz műteni kell. De ne aggódj! - fordult felém - Semmit sem fogsz érezni! Ráadásul azt is elintézem neked, hogy egy korodbeli fiatalemberrel legyél egy kórteremben. Őt egy autó ütötte el. Most műtik. - Jó, az egy dolog hogy elütötte egy kocsi, én a bokámat törtem ki!
- Most menjenek a röntgenváróba, itt van szembe. A röntgen eredmények alapján többet tudhatunk majd meg. - Ez most totál a padlóra küldött. Rosszabb mintha megcsaltak volna! Anyu beleértően bólintott, majd segített felállni és kimentünk. A csizmámat úgyse veszem vissza, ezért a kezembe vettem.
A röntgenváró hatalmas helyiség volt. Megvolt vagy tíz méter hosszú, öt-hat méter széles, és három-négy méter magas. Óvatosan bebicegtünk. Csak állóhely volt. Egy kedves öreg hölgy viszont átadta nekem a helyét, mondván ő már a leletekre vár. Így hát leültem.
- Apa tudja már? - Szipogtam. Nem fogok sírni! Erős vagyok! Bizonygattam magamban.
- Nem, de amint végeztünk felhívom. Minden rendben? - Kérdezte aggódva.
- Igen, hiszen hallottad! Nem fogok érezni semmit. - Mosolyodtam el. De inkább egy fancsali vigyorgásnak látszhatott. Ennyi volt a beszélgetésünk.
Eltelt vagy egy óra mire sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt sikerült egy kicsit megnyugodjak. Először be kellett menjek az "A" fülkébe, majd szólnak ha bemehetek. Ez a váróhoz képest nagyon kicsi volt. De ha még nem is hasonlítom a váróhoz, akkor is. Kis téglalaphoz hasonlítanám. A színek valahol a narancssárga és a barna között domináltak. Olyan majdnem mint a hányás. De végül is mit vártam? Fekete falat, rózsaszín csíkokkal? Ugyan!
- Jöhet a következő! - Hallottam meg, mire megfogtam a kilincset, és bementem. A gyomrom hirtelen kisebb lett akár egy borsószem. Szinte szédültem. Megmarkoltam a kilincset, nehogy összeessek. A terem hatalmas volt! A közepén egy fehér asztal, felette valami hatalmas lámpa szerűség. És ennyi. Egy hatalmas terem, gépezettel a közepén. Ezen kívül semmi más. És muszáj hozzátegyem, minden fehér volt. Aztán ahogy beljebb mentem, az egyik sarokban észrevettem egy asztalt műanyag kannákkal, és tőle jobbra egy fülkét, amiben orvosok voltak. Intettek, hát én is így tettem. Az egyik kijött. Hm, korombeli pasi. Jaj, nem igaz hogy ilyenkor is a pasikon jár az eszem! Róttam meg magam.
- Bloom doktor vagyok! Örvendek! - Kezet ráztunk, majd a derekamat átkarolva kísért el a gépezetig. Segített rá felülni, majd magyarázni kezdett.
- Ez egy csúcstechnológiájú röntgengép. Világszerte ezt használják. Ez itt az asztal, amire rá kell feküdnie, vagy ülnie. Amit itt lát felette, az készíti magát a röntgenképet. Mivel mozgatható, bármilyen irányból, bármilyen szögből lehet röntgenezni. Viszont a veszélye, hogy sugárfertőzést kaphat, ezért ezt az úgynevezett takarót tegye a hasára, a méhe közelébe. Így elkerüljük azt a szerencsétlenséget, hogy nem lehet majd kisbabája. - Magamra tettem a takarót, és ráfeküdtem az asztalra. A gépet a lábam fölé húzta, majd visszament a fülkébe. Furcsa hang, villanás, és jött is vissza. Óvatosan oldalra fordította a lábam, és ismét visszament. Ugyanezt megcsináltuk a 'nem fájós' lábammal, aztán mehettem is. Azért aranyosak hogy elmagyaráznak mindent. Legalább lesz mivel felvágnom a suliban!
- Meg kell várni a leleteket. Gondolom.. - Mosolyodtam el. Visszaültem a helyemre. Megint több óra várakozás! Remek!

Jól sejtettem, újabb egy órát kellett várni, mire végre hozták a leleteket. Bele sem néztünk, úgy mentünk vissza a dokihoz. Hozzá már hamarabb megérkeztek a leletek, szóval rögtön mondta mi is a helyzet.
- Jól gondoltuk, a bokádból kitört egy darab, amit csavarral fogunk rögzíteni. Ha ezt nem tesszük meg, és úgy forr össze a csont, akkor a lábad ferdén, rendellenesen nőhet. Ezt szeretnénk elkerülni. Bele egyeznek? - Nézett mélyen a szemünkbe.
- Részemről rendben. Ha a lányom egészségéről van szó, bármit! - Maradtam én.
- Ha anyu részéről rendben, az én részemről is! - Feleltem határozottan.
- Akkor kérlek írd alá ezt a papírt, hogy beleegyezel az operációba! - Sóhajtottam, és aláírtam.
- És mikor kerülne sor a műtétre? - Érdeklődtem.
- Akár még ma! - Dőlt az asztalának.
- Jól van legyen. - Más választásom úgy sem lehet.
- Akkor a kollégám elvisz a gipszelőbe, begipszeli a lábad, és négy órakor sort kerítünk rád! Andrew, vidd a gipszelőbe. - Erre egy rocker manus jött be, tolószéket tolva. Azt mondták üljek bele, én pedig készségesen beleültem. A csizmám és a zoknim az ölembe rakták. Kitolt, és végig mentünk egy hosszú folyosón.
A további utat nem figyeltem. Megint azon agyaltam: miért én? Mi lett volna ha nem csúszom el, vagy ha elcsúszom, akkor mi lett volna ha nem a lábamra esek? Ezekre választ sosem fogok már kapni. Soha. Biztos a Sors akarta így. Hogy miért, azt még nem tudom. De biztos hogy a mai naptól, gyökeresen megváltozik majd az életem!
- Megjöttünk kisasszony! - Nyitott ki a Rocker - most már így fogom hívni - egy hatalmas ajtót. A szoba - már ha lehet így hívni - tele volt kartondobozokkal, amikben gipsz volt. A falak sápadt zöldek voltak. A padlót fehér márványcsempe díszítette. A bejárati ajtóval szemben kézmosók voltak, azokon ott hevertek a gumikesztyűk. Előtte egy zöld huzattal ellátott gipszelőasztal állt. Arra segített felülni, majd megmosta a kezét.
- A nadrágját hajtsa fel térdig. - Na jó, miért magáz mindenki?! Persze megtettem amire kért. Egy hosszú zokni szerűséget tett a lábamra, majd fáslival körbetekerte. Ezután meleg vízbe tett egy csomag gipszet, hogy gyúrhatóvá váljon.
- Mit fognak velem csinálni? - Törtem meg a csendet a kérdésemmel.
- Nem tudom. Én csak egy gipszelő vagyok. - Vont vállat. Hát kösz Rocker! Eközben kivette a meleg vízből a gipszet, meggurgulázta, és elkezdte ráformálni a lábamra. A gipsz jó meleg volt. Jól esett így a februári hidegben. Ezután Rocker egy pamutanyagot tekert a gipszre. Megvárta míg teljesen kemény lesz, majd elindultunk kifelé.
- Most felviszem a kórterembe, ott átöltözik, és visszük is a műtőbe. - Bólintottam. Csak tudnám miért siettetik ennyire azt a műtétet..!

Negyed órával később

Anya elment hogy hozzon nekem normális cuccokat, én pedig átöltöztem. Olyan idióta ez a kórházi ruha! Nem is tudom milyen színű! Kék? Vagy esetleg zöld? Áh, franc foglalkozik ezzel csak én! Az orvosok itt hagytak egyedül, remek! Forever Alone... Hamarosan megműtenek, addig ki kéne pihenjem magam. Csak kéne. De most komolyan! Hogy várhatják el az embertől hogy pihenjen, miközben tudja hogy nem sokára műtik, és kibaszottul fél?! Mert én például iszonyatosan félek! Oké, nem annyira hogy összevizeljem magam, de engem sosem műtöttek. Mindig is féltem a műtétektől, most meg tessék! Kár ezen rágódni, igaz? Ami megtörtént már megtörtént. Elővettem a telefonom, és felmentem Facebookra. Három olyan üzenetem érkezett hogy megyek-e holnap suliba. Inkább nem válaszoltam rájuk. Így hát kikapcsoltam a telefonom, és ledobtam magam mellé. Még az ágy is kényelmetlen! Chh... Kinyílt az ajtó, mire ösztönösen odakaptam a fejem. Egy ágyat toltak be, rajta egy barna hajú fiúval. Ő az akit láttam, mikor bejöttünk a kórházba! Tényleg korombeli srác. Az ágyat orvosok tolták - milyen meglepő.. A dokik mögött egy egész család. Szülőktől kezdve a nagyszülőkig! A betegágyat betolták az én ágyam mellé egy méterrel. Vajon vele mit csináltak, és vajon vele mi történt?
- Ms. Benett hogy van? Felkészült a műtétre? - Erre hogy lehetne felkészülni?
- Nem, egyáltalán nem! - Húztam el a szám, majd elém raktak egy gyógyszert.
- Ezt vegye be! Bátorító. Elűzi a félelmet. - Hihíí!!! Remek! Pont ez kellett nekem! Gyorsan elvettem a nővér kezéből, és egy pohár vízzel bevettem. Hát, nem lett jobb.. A szorongás ugyanúgy ott volt bennem, mint mikor meghallottam hogy engem bizony műteni kell. Sóhajtottam egy nagyot, visszahajtottam a fejem, és már toltak is kifelé. Hehe, akár a Vészhelyzetben! Betoltak a liftbe, felmentünk a nem tudom hanyadik emeletre, ahol ismét betoltak egy ajtón. Bent egy nagyobb helyiség foglalt helyet, ahol volt egy... Széles bolti futószalag?! Ez meg minek?! Hamarosan megtudtam. Odatoltak mellé, és rögtön magyarázni kezdtek.
- Ez itt a betegátfektető. Így könnyebb lesz téged átfektetni a műtőasztalra. Kicsit hideg lesz. - Kacsintott rám az orvos, majd segített átmászni a "betegátfektetőre". Aztán megnyomott egy gombot, mire beindult a gépezet, én pedig oldalra kezdtem menni.
- Hű! Most már tudom mit éreznek a párizsik! - Szólaltam meg, de meg is bántam. Mi történik velem? Biztos a gyógyszer hatása.. Egy kis huppanással érkeztem át a műtőasztalra. Ami egyébként egy gurítható ágy, de mindegy... Ekkor a dokik akcióba lendültek! Belém szúrtak egy infúziós tűt, hoztak egy tasakba valami löttyöt, asszem az az infúzió, ezt nem magyarázták el. Majd szépen betoltak a műtőbe, ahol már várt a sebész, meg a segédei. Rögtön körém gyűltek, az egyiknek lélegeztetőmaszk, a másiknak pedig oxigénpalack volt a kezében. Megint egy másik injekciós tűt. Az infúziós izémbe beleszúrta, aztán a másik kettő jött a maszkkal és a palackkal. A maszkot felém helyezték, amiből nehéz, émelyítő levegő áramlott ki. Megkérdeztem volna hogy mi ez, de már mindenhonnan a sötétség leple fogadott.

David szemszöge

Lassan-lassan kinyitottam a szemeimet. Az egész családom az ágyam körül ült, aggódó és kisírt szemekkel. Mi a jó leves Isten? Hol vagyok? És miért van begipszelve a jobb lábam, és a bal kezem? Berúgtam volna? És... Fú de kell pisilnem!
- Dave! Jaj kicsim hogy vagy? Elütött egy autó, és eltörted kezed meg a lábad! És van egy kisebb agyrázkódásod! - Agyrázkódás? A javamra válhat!
- Mi? Ti... Kik vagytok? És hol vagyok? Miért mondtad azt hogy kicsim? - Fordultam anyához, aki teljesen ledermedt. A nagyiékkal és apával az élen. Jobb lesz mint gondoltam!
- Rám sem emlékszel? - Kérdezte Liz ijedten.
- Hogy emlékezzek olyanra, akit nem is ismerek? - Na ez kiütötte anyámnál a biztosítékot, és kiabálni kezdett orvos után.
- Jól van anyu, oké-oké! Emlékszek mindenre, nem kell sipákolni! - Mondtam röhögve, mire a húgom ütni-verni kezdett.
- Eliza Holloway, hagyd békén a bátyádat! - Szólt rá erélyesen anyukám, mire még jobban röhögni kezdtem. Úristen! Ezek tényleg elhitték! Bejött egy nővér, valami lapátot tartott a kezében. De seprűt nem.
- Pisiltél már mióta megműtöttek? - Uhh, milyen kínos kérdés! És milyen csinos nővér!
- Nem de... Szeretnék. - Feleltem elpirulva. Anyuék kimentek, és a nővér alám tette a... Lapátot. Miután elvégeztem a dolgom, megkérdeztem mi ez.
- Kórházi kacsa. - Mondta mosolyogva, és már indult is kifelé.
- Hé nővér! Megtudhatnám a nevét? - Villantottam rá legcsábosabb mosolyomat.
- Annalynne. És barátom van. - Rögtön lefagyott rólam a mosoly. Ez bukta! Annalynne nevetve ment ki. A családom pedig bejött.
- Most haza kell mennünk, de holnap hosszabb ideig maradunk! Ígérem! - Fogta meg anya a kezemet, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Oké. Sziasztok! - Köszöntem el tőlük, majd elmentek. Ekkor megint nyílt az ajtó. Egy ágyat toltak be, amin egy szőke lány feküdt. Gyönyörű arca azonnal megfogott.
- Mr. Holloway, a lány hamarosan felkel. Próbáljon vele beszélni! - Ez csak természetes!
- Rendben. - Bólintottam, aztán az orvosok ki is mentek.

Avril szemszöge

Felébredtem? Igen, biztosan mert gondolkodom. Akkor ki kell nyitnom a szemem. Lassan kinyitottam a szemem, mire anya a nyakamba ugrott.
- Hogy vagy Avie? Nem fáj a lábad? - Kérdezte kedvesen. El kellett mosolyodjak.
- Nem, nem fáj. Mennyi az idő? - Kérdeztem kómásan.
- Este nyolc múlt. Szeretnéd hogy egyedül hagyjunk aludni? - Simogatta meg a homlokom, majd egy csókot lehelt rá.
- Aha. - Mondtam erőtlenül. Anya és apa megértően bólintottak és elhagyták a szobát. Viszont egy valami hagyott nyugodni. Valaki figyel. Amolyan... Üldözési mániám van. Mintha a kórházban bárki üldözni próbálna... Fú, nagyon erős gyógyszert adhattak, ha ennyire ki vagyok ütve!
- Szia! - Szólalt meg egy hang, mire összerezzentem. - Ha oldalra fordulsz, láthatsz. - Oldalra fordítottam a fejem. Az a fiú nézett engem, akit ma láttunk. De őt hozták vissza akkor, amikor engem vittek műteni. Emlékezhettem volna...
- Szia! Öhm.. Avril Benett vagyok. Te? - Kérdeztem mosolyogva. Hirtelen felkapcsolódott egy villany, és a fiú gyönyörű barna szemeivel találtam szembe magam.
- David Holloway. Aranyos anyukád van! Hozott nekem sütit. Persze neked is hozott, de én úgy értettem hogy, szóval... Hogy is értettem? Bocsi, csak azok a tengerkék szemeid egyszerűen... Áhh! Megbabonáznak! - Nevetett fel elpirulva. Úgy néztem rá akár egy kettyósra.
- Mondd csak! Mekkora dózisú altatót kaptál te? - Kérdeztem furcsálkodva, majd belőlem is feltört a nevetés.

*******************************
Itt van néhány kép. ;)

Betegátfektető. Alias: Bolti futószalag!

A röntgen gép.

Első díj! *-*

Sziasztok!
A blog megkapta ELSŐ díját, amit nagyon szépen köszönök Anna Love-nak! :*

1.) Írj 5 dolgot magadról:
- Félig kínai vagyok.
- Szeretem az angolt.
- Már több mint 1 éve vagyok Saadeista! :D
- Szeretek veszekedni, mert olyankor kijön belőlem minden, és legalább jól kioszthatom az illetőt. :)
- És már több mint 2 éve vagyok Little Black Star. (Avril fan) :D

2.) Jellemezd magad 4 szóval:
- hülye
- enyhén egoista
- barátkozós
- nagyszájú

3.) Küldd tovább 3 embernek:
Sarah
Meli:)
Betti

Prológus

Sziasztok!

Itt a prológus, ahol váltakozik Avril és David szemszöge.

Amikor Avril eltöri a lábát, szerintem nem lett annyira átérezhető, mint amilyennek szántam. Sajnos már nem emlékszem olyan jól rá, nagyon gyorsan történt az egész. Pár másodperc, és reccs. A bokámnak annyi.

Szóval ennyi lenne! Kellemes olvasást!

Puszi: Vivi

Azt hinné az ember, hogy egy zsaru képző egyetemen minden az edzésről, a jó kondiról szól. De nem. Ugyanúgy van matek, töri, föci, irodalom stb.. Meg egy kis plusz. Pl. van hogy törin fegyvereket vizsgálunk. Ami tök jó lenne, ha nem lennének vagy ezerötszáz évesek! Persze olyan is sűrűn előfordul hogy mai fegyvereket vizsgálunk, és tanulunk róluk. Én kommandósnak megyek, szóval nekem muszáj mindent tudjak a fegyverekről. Gondolom..
- És mára ennyi lenne! Mozgás- mozgás  még próbálnunk kell! - Tapsolt a föci tanár, és egyben a tesi tanár. Pár másodperc múlva ki is csengettek. Mindenki unottan állt fel a helyéről, én rögtön a barátnőimhez rohantam.
- Ti figyeltetek? Mert ez nekem totál kínai! - Mondta Rose, teljesen kibukva.
- Rose, neked minden totál kínai! - Szólalt meg Sue nevetve. Igazából igaza van. Rose csak azért nem bukott még meg, mert az apja a diri.. De mi szeretjük, már úgy-ahogy.
- Jól van, hagyjuk békén! Inkább valaki elmagyarázhatná a koreográfiát, mert én az eddigi büdös életben egyszer sem táncoltam! - Mondtam miközben már a tesizsákomat vittem a kezemben. Végig mentünk a folyosón, majd befordultunk jobbra.
- Ajj, Av! Menni fog! És még úgy is hátra van két próba! Max. átugrom hozzátok, és segítek! - Ajánlotta fel a segítségét Noemi, mire Sue is bólogatott. Rose lemaradt mögöttünk, nem tudom mi játszódhat le ilyenkor a fejében. Közben beértünk az öltözőbe. Persze a lányok, - Alice klikkje - mint mindig, énekelni kezdték Bruno Mars Lazy Song című dalát. Már az agyunkra megy!
- Egyébként tudtátok hogy Mark a pasikhoz vonzódik? Ez tök durva, egy buzi jár az osztályba! - Már megint a pletyka...
- Na és?! - szólaltam meg - Adam Lambert is a pasikhoz vonzódik, és mégis oda meg vissza vagytok érte! - Hadonásztam a hajkefémmel, amiből szanaszét hullottak szőke tincseim.
- Ebből is látszik, hogyha Alice-t követitek, ti is olyanok lesztek, mint ő. Egy nyálas kis cicamica, egy pletykafészek aki azt hiszi övé a világ, és mindig hamarabb beszél, minthogy gondolkodna! Már ha ismered ezt a szót.. Szívecském.
- Ez az Sue, jól megmondtad! - Pacsiztunk össze, mikor bejött a tanár. Át sem öltöztem!!!!
- Ms. Benett, Ms. Parker, Ms.Wire, Ms. Night. - nézett ránk sokatmondóan - Van öt percük átöltözni!
- Öhm, fejenként öt perc, vagy mindannyiunknak egybe öt perc? - Kérdeztem vigyorogva.
- Öt perc! - Mondta, és kiviharzott. Szemtelennek lenni... Jó dolog! Gyorsan felvettem a fekete térdig érő leggings-emet és a fehér pólómat. Majd lófarokba kötöttem a hajam, végül jöhet a rózsaszín tornacipő! A tanárnő visszajött három perc múlva. Öt perc, aha.. Tornasorban kivonultunk, (én vagyok az első) és beálltunk.
- Üljetek le törökülésbe! - megtettük - Ma elpróbáljuk egybe az egészet, reméljük jól fog menni. - Alighogy kimondta, indult is a magnóhoz hogy betegye a CD-t.


/ David /

- DAVE!!!!! Kelés vaaan!!! - Ugrott be az ágyamba Liz, a húgom. Persze mint mindig a fejemre húztam a takarót, és hasra fordultam. Miért kell ilyen korán felkelni?!
- Naaa Dave! Te viszel ma suliba. Emlékszeel? Komolyan mondom, olyan lúzer vagy! - Erre felkeltem. Én lúzer?!
- Mi?! Te csak elhallgass! Tizenkét éves létedre, még mindig plüssökkel alszol! Na, akkor ki a lúzer? Te vagy! - Azzal kikeltem az ágyamból. Nem igaz! Korán reggel hogy fel tud már húzni! Felvettem a trikóm, és lementem reggelizni.
- Jó reggelt anya! - Adtam puszit az említett személynek, és kivettem a kezéből a müzlis tálkát.
- Az a húgodé! - Mutatott a kezemben tartott tányérra.
- Volt. - Feleltem vigyorogva.
- ANYA!!!! Tudtad hogy Dave-nek meztelen nénik vannak a gépén? - A gépem szerelőnél van...
- Mi? Dave! Azonnal törlöd őket, gyerünk! - Mutatott a fel a lépcsőn, a szobám felé. Égszínkék szemeiben villámok cikáztak. Fejemet lehajtva mentem fel, Lizzel a nyomomban. Amúgy nincsenek is meztelen nők a gépemen, még ha a javítóba száműztem is. Valamit biztosan akar.. Amint kinyitottam az ajtót, Liz bevágta magát az ágyamba, én meg becsuktam az ajtót.
- Na jó, mit akarsz? - Tettem karba a kezem.
- Hááát.. Jövőhéten én leszek a fűfelelős. De én nem akarok füvet nyírni, ezért neked kéne. Megint. - Vigyorgott ördögien.
- Mi?! Tudod mikor! Egy ilyen kis csitri nem fog nekem parancsolgatni! Tűnés a szobámból! - Mutattam a kijáratra, de ő csak nem tágított.
- Kérhetsz tőlem cserébe bármit! - Bármit? Muszáj volt elvigyorodjak.
- Hmm.. Ez kecsegtető ajánlat. Mi lenne, ha két héten keresztül, te takarítanád ki a szobámat?
- Jól van, legyen! - Csapott a tenyerembe, majd megindultunk lefelé. Nem tudja mire vállalkozik, ugyanis már egy hónapja nem töröltem port a szobámban.
- Végeztetek?
- Igen anya! - Feleltük egyszerre vigyorogva.

/ Avril /

Jól van már csak a pörgés, és guggolás van hátra. Három, kettő, egy...
- Áu! - Kiáltottam fel. Ráestem a lábmra. A bokámhoz kaptam. Nem vérzett, de lüktető és szúró fájdalmat éreztem. Ilyen máskor is előfordul, biztos kibicsaklott. Elkezdtem masszírozni.
- Ms. Benett! Mi történt? - Kérdezte a tanár, mire mindenki felém fordult.
- Semmi, csak kibicsaklott a lábam. - Mondtam, de már a könnyeimmel küszködve. Oké, most már kételkedem az előbbi mondatomban. A tanár mondott valamit, és a többiek leültek. A barátnőim körém telepedtek, de egyik sem figyelt rám. Mozgatni kezdtem a lábam. Hál' Istennek, mozog. De minél jobban mozgattam, annál jobban szúrt. Most már eleredtek a könnyeim.
- Sue, Noemi a lábam, a lábam! - Nyögtem halkan, biztos nem hallották. Ilyen szúró fájdalmat életemben nem éreztem. Olyan jól indult a nap! Kivételesen boldogan keltem erre meg...
- Úristen! Avie, mi a baj? - Kérdezte aggódva Noemi. Végre valaki!
- A lábam. Szörnyen fáj a lábam! - Feleltem még mindig halkan. No felállt, és tapsolt a kezével.
- Avrilnek fáj a lába. - Mutatott rám, mire a tanár elém jött, levette a cipőmet, majd a zoknimat és megtapogatta a bokám.
- Bedagadt. - Nem mondod?! Jéé, tényleg! - Rátudsz állni? - Kérdezte, aggódva. Igen, vannak kedves pillanati.
- Megpróbálom. - Feltápászkodtam, és ráálltam a lábamra. Abban a pillanatban megbántam minden eddigi rossz tettemet, a rossz szokásaimat, mindent. Azt hittem meghalok, annyira fájt. Amint ráálltam olyan sebességgel sújtott rám a fájdalom, hogy azt sem mondhattam: basszus. (Tényleg leírhatatlanul fájt. Vivi)
- Jól van, üljetek le Susan-nel az egyik zsámolyra, óra végén pedig menjetek az iskolaorvoshoz. Én is megyek amint tudok. - Átkaroltam Sue nyakát, aki készségesen eltámogatott egy zsámolyig, amire le is ültem. Ő velem szembe ült törökülésben, és fogta a kezem. Néha nem kellenek szavak ahhoz, hogy kifejezzük együttérzésünket.

/ David /

Otthon elbeszélgettük az időt, így apa vitte be az ÉN (!!!) kocsimmal a húgomat a suliba, én meg szállhattam bringára. Tekertem mint az őrült, és rohadtul nem érdekelt hogy lefagy a pofám a februári hidegben. Ó, egyáltalán nem! Egyre csak egy cél lebegett előttem. Időben beérni a suliba. Már-már gyorsabban mentem mint egy autó. Oké, kereszteződés. Elüthet valami, szóval gyorsabb sebességre kapcsoltam, de nem bizonyult elég gyorsnak. Annyit éreztem hogy a lábamnak ütközik valami, és a bicikli eltűnik alólam. Aztán minden elsötétült.

/ Avril /

Bekopogtunk a suliorvoshoz. Én még mindig Sue nyakát átkarolva álltam.
- Nyugi Baby, minden rendben lesz! - Veregetett hátba Kevin, aki háth... Az udvarlóm. De én mindig elutasítom. Nem tudom miért, de más lányoknak vonzó, nekem viszont taszító. Pár másodperc múlva nyílt is az ajtó. A néni alacsony termetű, normális testalkatú, rövid vörös hajú szemüveges asszony volt. De hogy könnyebb legyen elképzelni, úgy nézett ki mint Sid a Jégkorszakból. Csak női kiadásban. Lassan bebicegtünk a kis helyiségbe. Csak egy alacsony ágy, és egy fehér üvegszekrény volt a szobácskában. Tiszta volt, és orvosi rendelő szagú. Mrs. Sid leültetett, én meg elmondtam neki a panaszomat. Ekkor jött be a tanár.
- Na, van valami? - Kérdezte.
- Hát reméljük nem ínszalag szakadás. - Ínszalag szakadás? Az meg mi?
- Hát igen, reméljük. Ez nem lehet inkább egy bokaficam? - Hű, micsoda érdeklődést mutat irántam! Hmm.. Kezdem szokni a fájdalmat.
- De igen, biztos hogy az! Habár a biztonság kedvéért nézessétek meg a kórházban! - Akkor most mi van? Még beszéltek ezt meg azt aztán mehettem is. Az öltözőben megvártak a barátnőim, és segítettek átöltözni. Bár a csizmámat kín szenvedés volt felvenni. Alig indultunk el, egy másik tesi tanár megállított meg minket.
- Hát veled meg mi történt? - Kérdezte, a lábamat nézegetve.
- Még pontosan én sem tudom. - Nevettem el magam. Még kérdezgetett mindenféle hülyeséget, mint pl. nem érzem-e hogy duzzad? Honnan a lócitromból tudjam, hogy milyen érzés ha duzzad a lábam?! Persze a lányok teljesen félreértették a 'duzzad' szót.
- Egyébként a legjobb megoldás a fájdalom ellen, a moz-gás-te-rá-pi-a. - Úgy mondta mintha fogyatékos lennék.. Segített ráállni a lábamra, és óvatosan lépkedni. A fájdalom valamelyest enyhült, így egyedül is tudtam már bicegni.
Elbicegtem az auláig, ott már várt az anyukám.
- Jaj, Av! - Ölelt át aggódva. - Gyere, megyünk a kórházba. Ne segítsek?
- De, segíthetsz. - Mondtam, majd belé karoltam. Ahh, mennyivel könnyebb volt így menni! A lányok elhúztak németre, én meg mentem anyával a kórházba.

Sziasztok! :)

Sziasztok!
Én vagyok ßlac$tar, új nevemen Vivien Rose Benett.

Mint láthatjátok, a történetem címe Crashed  On The Dancefloor. A fejlécen van egy kis monológ: 

~ Csak egy lábtörés volt az egész ~

Aki esetleg nem hallotta volna, 2012. február  2-án, dél körül testnevelés órán, tánc közben megcsúsztam és eltörtem a bokámat. Megműtötték, és egy csavart tettek bele. Egy teljes hónapon keresztül mankóznom kellett, gipsszel a lábamon. Igaz a gipszet egy hét után levették, de akkor is nagyon rossz volt. Így iskolába se mehettem. Szóval nagy unalmamban kitaláltam ezt a történetet. Nem volt merszem eddig publikálni, mert hülyeségnek tartottam, hogy azt vigyem bele a történetbe, ami velem megtörtént. De most hogy jobban belegondolok, jobb olyasmiről írni, amit már legalább egyszer megtapasztaltál, mintsem hogy írsz egy történetet egy mozgássérült lányról, holott azt sem tudod min mehet keresztül. Na jó, oké, tudom hogy a történetre vagytok kíváncsiak, nem a prédikációmra. :D

Avril Benett és osztálya a farsangra készülnek, mikor a 21 éves egyetemista lány megcsúszik és eltöri a bokáját. Mindenki azt mondja neki hogy ez csak egy bokaficam, ám később kiderül az igazság.

Eközben egy fiút biciklizés közben elüt egy kocsi, minek következtében egy lába, és egy karja szenvedi el a balesetet. A fiút rögtön a mentősök, a lányt az anyukája viszi a kórházba.

Miután megműtötték őket, David (így hívják a fiút) és Avril egy kórterembe kerül, majd hamar összebarátkoznak.

És innentől egy nem mindennapi love story veszi kezdetét.

Remélem felkeltette az érdeklődésetek! :)

Prológus hamarosan. Puszi: Vivien R. Benett